Az információáramlás és a versenyjog klasszikus találkozási pontját jelenti a stratégiai információk megosztásával megvalósuló kartellekkel szembeni versenyhatósági fellépés. A kereskedelem terén ez mindenekelőtt az ártárgyalásokat és piackutatásokat érinti érzékenyen. Jóllehet, az első igazi magyar hub-and-spoke kartell ügy marasztalás nélküli megszüntetéssel zárult, és így átmenetileg csillapodni látszanak a hullámok, az ügyben felmerülő gyakorlati kérdések változatlanul nyitva állnak. A bizonytalanság a piacon így nagyobb, mint valaha, de milyen kérdések merülnek fel egyáltalán, és merre mutat a legújabb magyar gyakorlat? Mit tegyünk akkor, ha akaratunk ellenére jogsértő információk jutnak el hozzánk?
Mi a gond egyáltalán az információcserével? Elvégre a vállalkozások természetes törekvése, hogy mindig a lehető legteljesebb információt szerezzék meg piacuk és versenytársaik helyzetéről és szándékairól, hogy azok ismeretében határozhassák meg versenystratégiájukat. Az információ birtoklása versenytényező, napjainkban még inkább mint bármikor korábban!
Ezt a természetes és hatékonyságot növelő törekvést a versenyjogi gyakorlat sem kérdőjelezi meg, csupán annak piacellenes, versenytorzító megnyilvánulásait tilalmazza. Ilyennek minősül különösen az, amikor az információcsere összejátszást eredményez a piacon azáltal, hogy az információkkal érintett, illetve az információáramlásban résztvevő vállalkozások viszonyában megszünteti a stratégiai bizonytalanságot, és így versengést mellőző magatartásra ösztönzi azokat, vagy ilyen helyzetet eredményez, akár közvetlenül nem észlelhető módon, anélkül, hogy maguk az érintettek egymással egyeztettek vagy kommunikáltak volna.
1. Szenzitív információk
Arról, hogy milyen információk cseréje lehet jogsértő, az alapvetések szintjén az Európai Bizottság úgynevezett horizontális iránymutatása ad eligazítást. Az iránymutatás szerint az információ szenzitivitása annak stratégiai jellege, egyedisége, aktualitása és nyilvánossága/hozzáférhetősége, valamint az információcsere kiterjedtsége és gyakorisága alapján vizsgálható. De nézzünk gyakorlati példákat!
A közelmúltban kiskereskedelmi akciós katalógusok monitorozása („leaflet monitor”) kapcsán ugyan megállapította a GVH, hogy az akciós árak stratégiai jelentőségűek, azok folyamatos, rendszeres nyomonkövetése pedig aktuális adatokat érint, azonban végül mégsem találta kifogásolhatónak a szolgáltatást, tekintettel arra, hogy álláspontja szerint az csak publikus forrásból elérhető adatokat használt fel. A versenyhatósági álláspont további részletes elemzés nélkül is fontos kérdéseket vet fel. Az ügyben vizsgált információk bár tényleg nyilvánosak voltak, azok saját tevékenységi körben, egyedileg történő, a piaci szereplők általi szisztematikus összegyűjtése és folytonos monitorozása ugyanakkor jelentős költséggel járt volna számukra. Így e szenzitív információkhoz valójában csak azok a vállalkozások fértek hozzá, amelyek a leaflet monitor szolgáltatást az erre szakosodott piackutató vállalkozásoktól igénybe vették, és az adatokat összegyűjtött formában, „konyhakészen” kapták meg.
Egy másik esetben a kontaklencsék piacának legjelentősebb szereplői osztották meg egymással termékcsoportjaik forgalmi és árazási adatait, cégenkénti bontásban, negyedéves gyakorisággal. A GVH a feltárt magatartást jogsértőnek ítélte, de hangsúlyozta, hogy nem az összesített piaci adatok gyűjtését és megosztását, hanem a termékszegmensenkénti egyedi vállalati adatok megosztását tartotta kifogásolhatónak. Bár a felülvizsgálati eljárásban a Kúria idén végül az egyik részes féllel szemben megszüntette az eljárást arra tekintettel, hogy a GVH nem bizonyította megfelelően a versenykorlátozó hatások beálltát, az ügyben tett elvi megállapítások mégis figyelemre méltóak.
2. Szakmai szövetségek, piackutatók, ártárgyalások…
Az elmúlt időszak információs kartell ügyeit tekintve egyértelműen körvonalazódni látszik egy alapvető hasonlóság: a piacon megvalósuló információcserék jellemzően nem közvetlenül a versenytárs vállalkozások között zajlanak, hanem valamely közvetítő szereplőn keresztül, közvetett módon. A GVH ilyen közvetítő szereplőnek tekintette az egyik ügyben a bankok által létrehozott érdekvédelmi szövetséget, de hasonló „szerepkörbe” kerültek a fentebb már említett leaflet-monitor szolgáltatást nyújtó piackutatók, és a kontaktlencse piaci kartell ügyében vizsgált piackutató is.
És hogy mi a közös még a piackutatók kapcsán? Az, hogy a felelősségük eddig egyik említett esetben sem került megállapításra. Jóllehet, a közösségi joggyakorlat meghatározott feltételek mellett megállapíthatónak tartja a kartellezőkkel együttműködő közvetítők mint jogsértésben részes felek versenyjogi felelősségét (ún. AC-Treuhand felelősség), a GVH ugyanakkor eddigi gyakorlatában ilyen felelősséget nem állapított meg. A vizsgált magatartásokban érintett vállalkozások ekként eltérően megítélt felelőssége azért vethet fel hosszútávon gyakorlati kérdéseket, mert jelenleg sem a piackutató szervezetek, sem a tőlük szolgáltatást igénybe vevő vállalkozások számára nem egyértelmű, hogy a piackutatási szolgáltatások nyújtása és igénybevétele, valamint az így gyűjtött, illetve átvett információk felhasználása mely esetekben valósíthat meg versenyjogi jogsértést, és azért ki(k) a felelős(ek). A piackutató cégeket az eddigi versenyhatósági gyakorlat minden bizonnyal kevéssé fogja arra ösztönözni, hogy szolgáltatásaik versenyjogi megfelelésére még több figyelmet fordítsanak, és a tőlük szolgáltatást igénybe vevő ügyfelek figyelmét is minden esetben felhívják a szenzitív információk jogszerű felhasználásának kereteire.
A versenykorlátozó információcsere másik jellemző megvalósulási területét képezik a kereskedelmi ártárgyalások, amelyek során a gyártó és kereskedő vállalkozások egymással jelentős üzleti titkokról, így múltbeli és tervezett, jövőbeli volumenekről, árakról és egyéb stratégiai információkról egyeztetnek. Ez önmagában versenyjogilag még nem is problémás, hiszen ezek a vállalkozások nem versenytársai, hanem értékesítési üzleti partnerei egymásnak. Az viszont már kérdéseket vethet fel, ha az egyik fél a tárgyalások során harmadik féllel folytatott korábbi ártárgyalásai keretében beszerzett versenytársi információkra támaszkodik, azokat „visszamondja” aktuális tárgyaló partnerének, amely így közvetve, és adott esetben „kéretlenül” juthat számára nem ismert, szenzitív információkhoz az érintett harmadik félről. Ilyen információáramlások versenyjogi megítélése képezte a tárgyát a nemrégiben végül marasztalás nélkül megszüntetett első hazai hub-and-spoke kartellügynek, de ilyen kommunikációt lehetett megfigyelni a leaflet monitor-ügy esetében is, bár a marasztalást végül utóbbi ügyben sem magára az információcserére alapította a GVH. Az ártárgyalások területén tehát egyelőre érdemi határozattal lezárt ügyek hiányában a GVH gyakorlata és megítélése egyes kérdésekről nem ismert. Félő, hogy a pontos határvonalakat a jövőben is csak egy marasztaló döntés keretében ismerhetjük meg.
3. Segítség, információt kaptam!
Még jogász berkekben sem mindig jelez veszélyt az általános jogérzék, ha ügyfelünk számára annak kérése nélkül, illetve akarata ellenére adnak át szenzitív információkat, amelyeket ezt követően nem is használ fel. Sokszor mind az ügyfelek, mind a nem versenyjogra specializálódott jogászok ártatlannak, és további intézkedést nem igénylőnek vélik azt a helyzetet, ha a vállalkozás vezetője megkap egy szenzitív információkat (is) tartalmazó e-mailt, ám azzal nem foglalkozik, esetleg el sem olvassa. A versenyjogi gyakorlat azonban szigorúbb ennél. Az ún. Anic-vélelem szerint ugyanis mindaddig vélelmezett a kapott információk felhasználása, amíg az érintett vállalkozás nem bizonyítja ennek ellenkezőjét. E vélelemből a gyakorlat számára az aktív elhatárolódás követelménye adódik, tehát a jogsértés észlelése esetén világosan tudatnunk kell a többi érintettel, hogy az információcserével nem értünk egyet, azt nem kértük, visszautasítjuk, és elhatárolódunk minden ilyen kommunikációban való részvételtől.
Ráadásul mivel az elhatárolódás megtörténtét egy esetleges későbbi kartelleljárásban nekünk kell bizonyítanunk, így az elhatárolódás megfelelő dokumentálása sem maradhat el. Ennek hiányában olyan helyzetbe kerülhetünk, mint az a két hulladékbegyűjtő vállalkozás, amelyek felelősségét a GVH egy korábbi, háromszereplős kartellügyében lényegében azért állapította meg, mert a harmadik résztvevő által egyoldalúan küldött e‑mailekben vázolt együttműködés ötletétől való elhatárolódásukat írásbeli bizonyítékkal alátámasztható módon nem tudták igazolni. E nem végleges döntés értelmében a GVH szerint az említett két vállalkozás részéről az együttműködés szóbeli elutasítása, illetve a megkeresések válasz nélkül hagyása mint üzenetértékű passzivitás által egyaránt kifejezett érdektelenség sem volt elegendő ahhoz, hogy az érintettek ne keveredjenek kartellbe.
A másik oldalról hangsúlyozandó az is, hogy az elhatárolódás megtörténtére vonatkozó bizonyítékot oly módon kell rögzítenünk és iktatnunk, hogy az alkalmazott gyakorlati megoldás egyúttal ténylegesen meggátolja a jogsértő információ-felhasználást, ezzel is teljesítve az elhatárolódás követelményét.
Utóbbi követelmény életszerűségének megítélését inkább a kedves olvasóra bízzuk…